John McRain: A viadal

A felháborodott alanori népek messze félrehúzódtak az útjából, de ő nem törődött velük. Nem nézett se jobbra, se balra, csak ment előre céltudatosan. Ha valaki csak úgy, felületesen pillantott rá, még azt hihette, hogy nem is látja merre tart, hisz szutykos kámzsája teljesen eltakarta az arcát. De jobb is, hogy nem mutatta meg ábrázatát, mert ha kilétére idejekorán fény derül, hiteles menlevél ide vagy oda, a városőrök valószínűleg rövid úton elfogták, és tömlöcbe vetették volna.

Pedig Korgó Szikra valódi menlevéllel érkezett az Arénához, amit nem is akárki, hanem maga Tráki Vlagyimir, VI. Borax elsőszámú lovagja állított ki a számára. A hírhedt kalandozó még az őfelségétől kapott pecsétgyűrűjét is belenyomta a rozsdaszín záró-viaszba.

Szikra külső megjelenése vitán felül megbotránkozást okozott az Arénába tartó úri népek körében. De nem a koszlott, rongyos ruhái, vérfoltos oldalzsákja, sáros bakancsa, vagy a körülötte lebegő, átható testszag váltotta ki a járókelők undorát, hanem sokkal inkább a csatlósa.

A lény, amit láncon vezetett maga mellett, agresszívan villogtatta parázsló szemeit, és mindenkire rávicsorgott, aki óvatlanul három lépésnél jobban megközelítette őt. Oroszlánfeje és hatalmas, ébenszín tigristeste volt, amit gyilkos karmokban végződő, cölöpszerű lábai könnyedén mozgattak a nyári nagy melegben. Minden mozdulatán látszott, hogy bármelyik pillanatban készen áll az ölésre, erre teremtették, erre szolgál minden aprócska porcikája.

Bár póráz gyanánt acéllánc kötötte össze Szikrát a Sötét manifesztációval, a kapcsolat mégis sokkal inkább egyfajta érdekszövetség volt kettejük közt, semmint alá-fölérendeltségi viszony. Te adsz nekem valamit, amiért én is adok neked valami mást. Szikra az utat mutatta, míg a manifesztáció segített kettejüknek végighaladni azon.

Mikor átlépték az Alanori Stadion boltíves kapuját, és a szikrázó napfényt hűvös félhomály váltotta fel, Szikra felnézett a kapuív feliratára. „Harcolj, vagy meghalsz!” Hmmm. Milyen találó – futott át az agyán, miközben eltűnődött.

Mikor néhány évvel ezelőtt először lépett át a jelenkorba, még fogalma sem volt róla, hogy hol – és legfőképpen melyik korban – van. Akaratán kívül érkezett. Ismeretlen erők rángatták marionett figuraként, és a történelem eseményei magukkal sodorták. Nem volt beleszólása saját sorsába.

Hiába harcolt ellene, a gyűlölt ellenség, Chara-din sikeresen felküzdötte magát az ifjú Istenek panteonjába, ahol pedig semmi keresnivalója nem volt. Híveket toborzott, kultuszt emelt, és látva a világ közönyét, Szikra aggodalma egyre csak nőtt. Az új-kor hanyag, naiv és ostoba népei vakok voltak a fenyegető veszedelemre.

Bufa kultusza semmivé lett, Rhatt nevét rég elfelejtették, így aztán ő is patrónus nélkül maradt egy olyan világban, amelyben sehol nem találta a helyét.

Bő tíz év telt el azóta, és Szikra lassan megtanult együtt élni a megváltozott helyzettel. A legkevésbé rosszat választotta, amit választhatott: kalandozóvá lett. Féltve őrizte, ruhája alatt rejtegette Rhatt szent szimbólumát, mindenki előtt titkolta kilétét, és céljait. Sokáig bolyongott, és bejárta az ismert világokat. A Ryuku szigetvilág kolostorait éppúgy, mint az éjfattyak által megfertőzött, és a ganüid kaptárak által uralt Sötét Világot, vagy a nemrég felfedezett Kiégett Földeket. Mindenünnen úgy tért meg Ghallára, hogy megerősödött a hitében: ez a világ bajban van. Nagy bajban… és mindenki, akinek csak módja és lehetősége lenne változtatni a dolgokon, tétlenül várja a csodát.

Az orkok már elkorcsosult vadak csupán, a nagy varkaudar városok semmivé lettek, vagy lakói minden nap attól rettegnek, hogy mikor bukkan rájuk egy vérszomjas kalandor. A királyi udvar csak a saját jólétével törődik, és minden jel arra mutat, hogy az Ellenség inváziója a küszöbön áll. Valamit tenni kell! De hogyan? Idáig jutott a múlt eltévedt harcosa, mikor a Sorsúrnő szeszélye folytán kapcsolatba került a Hatalom Lapjaival.

Természetesen Szikra is ismerte az ősi legendát, amely a lapokat lengte körül egykoron, és maga is látott valódi, rúnákkal telerótt idézőkártyákat, még a letűnt időkben, azt azonban sosem hitte volna, hogy Rhatt felszentelt papjaként, és a Csontkarom-törzs harcos tíznagyaként egyszer még odáig juthat, hogy maga is forgatni lesz képes lesz azokat.

Szikra ugyanis duer-orknak született. Bár ez egy másik, jobb időben, egy szebb világ fénykorában történt, amikor az orkok társadalma még egyike volt az uralkodó civilizációknak, mikor az ifjú fajok által alapított államok még épp csak megjelentek a politikai palettán, amikor a sárkányok még engedelmesen hordták hátukon a történelem nagy harcosait… Akkor egy duer sosem tanulhatott varázsolni. Ha tisztté is lett valami csoda folytán, hatalmát szigorú regulák korlátozták. Sosem engedték volna ily nagy erejű relikviák közelébe, mint amilyenek a Hatalom Rúnái.

Igen, a Kártyalapok Bufa és Rhatt akaratából születtek, hogy a varázslatos erejük, és az őket forgató halandók segítségével megtörjék valahogy az eleven Káosz egyeduralmát. Aztán a lapok elvesztek, és sok-sok évszázadon át senki sem hallott róluk. Mind-mind a feledésbe hulltak.

Nagyot fordult a világ. Mostanság már bárki büntetlenül hordhat az övtarsolyában idézőlapokat, és kénye-kedve szerint halálos viadalra hívhatja ellenlábasait, vagy baráti összecsapásra kérheti fel ivócimboráit. A világ gyökeresen megváltozott.

Korgó Szikra alig egy holdhónapja, egy istenek háta mögötti, kis útszéli kocsmában szerezte meg saját lapjait.

Pökhendi volt az a kalandor, nagyszájú, és leereszkedő. Az ital is rátett egy lapáttal a kivagyiságára, és alaposan alábecsülte Szikra erejét. Következetesen „korcs ork fattyúnak” titulálta, miközben hozzá beszélt, többször a földre köpött, és úgy fogadta a társasága bátorítását, akár a gladiátor a lelátó dicsőítő harsogását az aréna homokján. Gyors halála volt, és senki nem vitatta el Szikra jogát azokra a holmikra, amik a legyőzött tarsolyában lapultak.

Az ork idővándor hamar beletanult a kártyalapok használatába. Megismerkedett azokkal a hitsorsosaival, akiket a lapok mágiájával időről-időre erre a világra szólíthat, megértette, hogyan veri bilincsbe őket a hatalomlapok ereje, és hogy haláluk esetén csak ugyanoda kerülnek vissza, mint ahonnan érkeztek: egy szebb világba. Megismerte azokat a tárgyakat is, amiket a lapok erejével a semmiből volt képes előteremteni, és tucatszor járt Khór városában is, ahová az egyik csodálatos kártya segítségével akármikor eljuthatott.

A legszorosabb kapocs azonban a manifesztációval alakult ki. Egy idő után már nem is engedte vissza a saját dimenziójába, hanem maga mellett tartotta, folyton ügyelve rá, hogy sose távolodjanak el egymástól. Megérezték az egymásban rejlő erőt, és hatalmat, hogy a sorsuk összeforrt, és hogy útjuk egy irányba vezet.

Szikra végre hatalmat érzett a kezében. Olyan hatalmat, amivel talán képes fordítani a világ tengelyén. Érezte azt is, hogy ezzel a hatalommal élnie kell, és általa jót kell cselekednie.

A közelgő viadalról is egy kocsmában szerzett tudomást, és miután megismerkedett a szabályokkal, egy percig sem habozott. Azonnal útnak indult, és meg sem állt Alanorig.

A nevezési procedúra rövid volt, de annál megalázóbb. Mikor kiderült, hogy a kámzsa kit rejt valójában, a játék bírái első felháborodásukban egyszerűen el akarták zavarni Szikrát. „Az orkok nem kívánatosak Alanorban!” – fröcsögték. Gyűlölet és undor övezi alakjukat, elpusztítandó mindahány! – ez állt az ábrázatukra írva. Csakis Vlagyimir ajánlólevele láttán enyhültek meg kissé, és fogadták el Szikra aranyait. Még azt is kétségbe vonták, hogy „ez a büdös ork” egyáltalán tud-e olvasni, és hogy képes lehet-e megérteni e bonyolult, és összetett viadal pontos szabályait.

Végül aztán beljebb jutott, és az aréna homokjára vezető egyik folyosót jelölték ki számára a várakozás helyéül. Persze mindenki más külön öltözőt kapott, és szorgos szolgák lesték óhajaikat, hűsítőt és finom étkeket szolgáltak fel nekik, de „a büdös ork”-ra senki rá se hederített.

A kalandorrá lett duer-ork a félhomályos folyosóról a vakító fényt figyelte, miközben a manifesztáció borzas sörényét túrta. A hatalmas bestia hű kiscicaként dorombolt, így hálálva meg a vakargatást. A homokkal felszórt, hatalmas porond túloldalán, a lelátón már gyülekeztek az alanori népek. Színes, divatos ruhákba öltözött tömegük, mint tarka-barka virágos rét hullámzott a padsorok között. Messze voltak, az arcok nem voltak kivehetők, de az izgatott várakozás energiái mégis eljutottak Szikráig. Igen! Itt a lehetőség!

Aztán a lelátó lassan megtelt, és a mutatványosok produkciójával megkezdődött a rendezvény. Szikra közelebb húzódott a kijárathoz, hogy jobban lásson. Elbűvölte a színpompás öltözékű akrobaták, és zsonglőrök bemutatója. A lángnyelők, és illuzionisták pedig, egyenesen ámulatba ejtették varázslatos produkciójukkal.

A tömeg morajlása egyre hangosabbá, egyre türelmetlenebbé vált, mígnem megszólalt egy érces, mindenkit túlharsogó, és nyilván mágiával felerősített férfihang.

- Alanor! Eljött hát a várva-várt nap ismét! A viadal hamarosan megkezdődik. A Hatalom birtokosai már alig várják, hogy összemérhessék erejüket, és ezzel szórakoztassanak minket. Ma a viadorok tán még elszántabbak, mint eddig bármikor. Olyan nevek akadnak köztük, akiket már mindannyian jól ismerünk, számtalan megmérettetés áll már mögöttük, számtalan megnyert bajnoki cím, és rengeteg győzelem, de akadnak persze újoncok is, akiknek nevét még csak most ízlelgetjük mindannyian. Fogadjátok hát tisztelettel a bajnokokat: a Hatalom Harcosait! – az üdvrivalgás még az erősített hangot is elnyomta, percekig semmi más nem jutott el Szikráig, csakis a tömeg fel-felharsanó dübörgése. Nagy sokára aztán lecsendesedett a nézősereg, és a titokzatos dirigens folytatta a beharangozót.

– Az első összecsapásra máris sort kerítünk. A sorsolás lezajlott, a párosokat kialakítottuk. Mielőtt azonban kivonulnak a bajnokok a porondra, ismertetem a szabályokat. Először is: a nézőtéren bekövetkezett balesetek miatt semmiféle felelősséget nem vállalunk. Mindenki saját felelősségére jelent itt meg, és vesz részt a viadalon, nézőként, és versenyzőként egyaránt. Az arénában megidézett szörnyek elszabadulása, a varázslatok céltévesztése, vagy más nem kívánt hatás bekövetkezése okán meghalt vagy megsérült személyek után semmiféle kártérítést nem fizetünk. Másodszor: kéretik nem beleavatkozni a versenyzők összecsapásába! Az efféle cselekmények azon túl, hogy felettébb etikátlanok, azt a következményt is magukkal vonhatják, hogy a versenyzők netán agresszív retorziót alkalmaznak a beavatkozókkal szemben. Ekkor szintén az első rendszabály lép életbe. Harmadszor: felhívom mindenki figyelmét, hogy ez egy baráti összecsapás, és fogadást csakis az Udvar hivatalos ügynökeinél lehet kötni. A porondról lelépő versenyzőket az itt mutatott szereplésükért az arénán kívül semmilyen megtorlás nem érheti, illetve ezekért az esetleges atrocitásokért a rendezőség semmiféle felelősséget nem vállal…

Az ismeretlen férfi még hosszan sorolta a kevésbé fontos rendszabályokat, de a tömeg már elvesztette az érdeklődését, és egyre hangosabban követelte, hogy kezdődjék meg végre a viadal. Persze ez a pillanat is elérkezett, és a fanfárok felharsantak. Érces hangjuk bejárta az aréna rézsútos lelátóit, majd ide-oda pattogva a kőfalakon visszhangot vert, és megremegtette a jelenlévők dobhártyáit.

– Lássuk hát a versenyzőket! – kiáltotta a hangulatfelelős, és a nézőközönség felordított. Szikra kihúzta magát, és lassan a kijárat felé indult. Bár nem látta a többi bajnokot, biztos volt benne, hogy jócskán lesznek még rajta kívül, akik a győzelemre pályáznak.

Az aréna nem volt tökéletesen kör alakú, inkább oválisnak mondható. A peremén két ember magas kőfal futott körbe, amelyből még tovább magasodott egy halványan derengő erőtér is. Olyan benyomást keltett, mint egy hatalmas szappanbuborék. A hang, és a veszetten perzselő napfény akadálytalanul hatolt át rajta, de Szikra sejtette, hogy valamiféle mágikus védelmet hivatott biztosítani a nézőközönség számára.

A porondot finom szemcséjű, vakító homokkal szórták fel. A homoktengerben sima felületű, kör alakú kőlapok hevertek kusza összevisszaságban. Egy-egy ilyen kőlap átmérője nem volt nagyobb két lépésnél. Semmi más nem látszott a rekkenő hőségben, az aréna üres volt.

Szikra körülnézett, és tucatnyi kijáratot látott még körös-körül a porond oldalfalában. Ezeken keresztül színes tunikás versenyzők léptek ki a fényre. Sokuknak rikítószín, hímzett címer díszelgett a köpönyege hátulján, talán azért, hogy a nézők már messziről megismerhessék őket. Egyik-másik előbukkanásakor a nézők hangos üdvrivalgásban törtek ki. Nyilván híres bajnokok lehettek. Többen közülük egymást is köszöntötték, mint a régi barátok intettek oda egymásnak. A hangulatfelelős mindenki nevét elsorolta, hozzátoldva az eddigi eredményeiket is. Ezzel korbácsolva még magasabbra a közönség amúgy is egyre fokozódó hangulatát.

Szikra megfigyelte a versenyzőket. Sokan választottak maguk mellé kísérőt, ahogyan ő is tette, mások furcsa eszközöket hurcoltak magukkal. Néhányuk övén fénylő-villódzó acélbilincset, másuknál furcsa halászhálót látott. Nem nagyon tudta mire vélni ezeket. Mikor utolsóként az ő nevét is kimondta a titokzatos hangoskodó, magabiztosan indult a számára kijelölt kőlap irányába. A nézők hangosan fujjogtak, mikor a férfihang az ő címei gyanánt csak annyit mondott: – …avagy az első ork bajnok Alanor Nagystadionjában!

A kőlap aprócska volt, a manifesztum nem is fért fel rá Szikra mellé, és nem volt túl magas, csak úgy térdmagasságú. Miután Szikra elfoglalta helyét, szembefordult kisorsolt ellenfelével.

A mágus magabiztos mosollyal méregette őt. Szakértő tekintettel mérte végig az ork ruházatát, a manifesztációt, aztán váratlanul tapsolt egyet. A kőlapok megmozdultak, és mindkettejük köré erős, vastag acélrudak nyúltak fel a porond padlójából. A manifesztáció a rácson kívül rekedt, és bizalmatlanul morgott az ellenfélre.

– Most meglátjuk, hogyan pusztul el egy büdös ork! Zarknod börtönében nincs helye a mocorgásnak, fattyú! – fröcsögte, miközben Szikra az acélrudak erejét, és tartását próbálgatta. Meg se mozdultak.

A körülöttük álló párosok közt időközben megkezdődött a viadal. Hatalomszavak harsogtak, lények jelentek meg a semmiből, tárgyak manifesztálódtak, varázsnyalábok sistergése hallatszott mindenünnen. Félelmetes, és egyben gyönyörűséges látvány volt. Szikra csak nehezen tudott ellenfelére összpontosítani, de aztán tarsolyába nyúlt, és előhúzott két kártyalapot. Próbált volna többet is, de egyszerűen képtelen volt rá. Az acélrácsból áradó bűbáj megakadályozta őt ebben. Egy alkoholista és egy lángvető. Hmmm. Reménytelennek érezte a helyzetét, de azért megidézte az alkoholistát. Az erősen illuminált baar-ork egy hatalmas söröskorsóval a kezében materializálódott. Nem igazán értette, hogy került a porondra, ijedtében egy nyeletre be is húzta korsója tartalmát. Hangosat böfögött, majd értetlenül bambult körbe. Szikra megidézte a lángvetőt is. A furcsa szerkezet a következő másodpercben az értetlen képet vágó ork kezében termett. Amaz csodálkozva pislogott rá. Szikra ráüvöltött: – Menj! Öld meg! – és a pökhendi mágusra mutatott. Ez már érthető, és világos utasítás volt. Az ork dülöngélve a szemközti acélrácshoz vonult, piszmogott kicsit a lángvető kallantyúival, majd hatalmas lángcsóvával borította be a mágust. A lángnyelvek könnyedén utat találtak a rudak között, és a varázsló ruhájába martak. Szikra persze átélte a kínzó fájdalmat, ami a közte és a varázstárgy közt feszülő láthatatlan csatornán keresztül áramlott el, de hagyta. Tudta, hogy nincs más választása, ezért fura kaszáló mozdulatot tett jobbjával, mire az ittas baar egy nyekkenéssel holtan múlt ki. A felszabaduló életenergiát egy furcsa korbács megidézésére használta fel. Az ifjú mágus ábrázatáról nem tűnt el a vigyor. Egy fura kürtöt vett elő valahonnan. Szikra jól ismerte a tárgyat, tudta, milyen erővel bír, de csak tétlenül szemlélhette, mi történik. A mágus egy nyegle kalandozót idézett a jövőből. Fura páncélja volt, és még furább viselkedése. A kalandor alig, hogy megjelent a semmiből, máris fehér lángnyalábot vetett Szikrára. Az ork vállára vetett korbács menten porrá omlott. A kalandozó nem tűnt nagyon veszedelmesnek, de Szikra nem bízott meg abban, amit látott. Megérzéseire hagyatkozott, és tudta, hogy bajban van. A tarsolyába nyúlt. Egy sírásó. Remek! Felnézett, és dühös volt, nagyon dühös. A manifesztációt hirtelen hosszú pórázra engedte, és a szörnyeteg egyetlen ugrással a baar holtteste mellett termett. Úgy nyelte el azt, mint ork poronty a frissen főtt húsgombócot… Mikor a sírásó megjelent a valóságban, Szikra intésére lustán a lángvetőhöz sétált, megköpködte a tenyerét, és ásni kezdett…

Szikra gyors győzelemre számított, ehelyett azonban képtelen volt szabadulni a varázsketrec acélrácsai közül. Ellenfele sorra idézte meg a pusztító igéket, és az ork bármivel is próbálkozott, az hamarosan porrá omlott és megsemmisült. A jövőből idézett kalandozók felszerelése, fegyverei, páncéljai egy sokkal kiforrottabb, sokkal gyilkosabb világ végletekig tökéletesített tárgyainak bizonyultak. Hiába vetette be újra és újra mindenre elszánt orkjait, nem tudott a kalandorokkal lépést tartani.

A viadalnak hamar vége lett, de egyáltalán nem olyan eredménnyel, mint amire Szikra számított. Mind a három összecsapás az ork d.e.m.-jének kesernyés füstű fellobbanásával ért véget.

A pihenő lassan telt. Megtehette volna, hogy lesétál a porondról, és a bevezető alagutak egyikének hűs árnyékában pihenget, de ő inkább a viadorokat figyelte. Olyan mágiaformákat látott létrejönni, amelyeknek még a nevét sem tudta, nemhogy működésük lényegét megérthette volna. Olyan kreatúrák sorakoztak elő a semmiből, amelyek puszta megjelenésükkel halálfélelmet váltottak ki a nézőkből, és amelyek képességei messze meghaladták harcostársai képességeit. Szikra néhány összecsapás megtekintése után végleg elveszítette a reményt. Sosem érheti el a versenygyőzelmet, és így azt a tünékeny pillanatot sem, hogy figyeljenek rá a jelenkor halandói, meghallgassák, és komolyan vegyék.

Aztán felharsant az első forduló végét jelző kürtszó, és a győztesek diadalittas ábrázattal, a vesztesek pedig, lógó orral várták a következő kezdetét. A sorsolás egy siheder varázslótanonccal hozta össze Szikrát, de az ork óvakodott alábecsülni őt. A mellette álló tapasztalt kísérő, mint valami gőgös hadúr magasodott a máguspalánta fölé, figyelve annak minden mozdulatát. Jól láthatóan készen állt rá, hogy bármikor megsegítse patronáltját, ha az bajba kerülne. Szikra eleinte tartott a hadúrtól, és az ifjú mágustól is, a félelme pedig, nem volt alaptalan. Az ifjú is a jövőből idézte kalandorait, de ők egészen mások voltak, mint akiket Szikra az első mérkőzésen megismert. Hatalmuk csekély volt, és harci képességeik is messze elmaradtak azoké mögött. Az ifjú mágus könnyedén a valóságba szólította őket, és azok engedelmesen meg is érkeztek sorra, mikor pedig, megidézőjük felvértezte őket a halálos döfés képességével, a mögötte, karba font kézzel, dölyfösen álló hadúr szélesen elvigyorodott.

Szikla gyorsan átlátta a halálos tervet, és tudta, ha a végzeturak megsebzik őt, a mérkőzésnek menten vége lesz. Tarsolyába nyúlt, és egy fekete lapot húzott elő. Most rajta volt a mosolygás sora. Az árnyrémet, mint ártó, gonosz gondolatot küldte ellenfelére. A kivégzés képessége nélkül pedig a kalandorok máris esetlen rongybabák voltak csupán. A manifesztáció és a sírásó áldásos tevékenysége folytán Szikra egyre-másra idézte az orkokat, felszerelte őket varázstárgyakkal, és csatasorba rendezte őket. A jövő katonái szomorúan nézték végig megidézőjük pusztulását.

A visszavágó, és a harmadik összecsapás is hasonló forgatókönyv szerint zajlott. Az ifjú mágus rettenetes erejű lapokat tartogatott a tarsolyában, de nem maradt ideje kijátszani azokat. A visszavágón mindössze egyszer jutott szóhoz. Az ork lángvetők gyorsan elhamvasztották a testét. A harmadik mérkőzésen pedig, Szikra megidézte az egyetlen varázsrúnát, amit ismert, a Pokol szemét, és az alvilágból kitekintő rémség véget vetett a küzdelemnek. Gyors, erőt adó gőzelem volt. A Mulgan névre hallgató hadúr a csata után még hosszan dorgálta az ifjút, amiért az egyszer sem vette igénybe a segítségét.

A duer-nek rengeteg ideje maradt, a következő kürtszóig, ezért úgy döntött, hogy megreggelizik. Tarisznyájában sült hús és sajt lapult. Miközben körbejárt, és az összecsapásokat figyelte, el is fogyasztotta elemózsiáját.

Az egyik viadalban oszló holtak tömegei rohamozták a semmiből idézett sárkányokat. Egy másik párharc olyan sűrű rengetegben zajlott, hogy szinte semmi sem látszott a mágusokból, vagy ténykedésükből. Egy következő harcban aztán Szikra meglátta leggyűlöletesebb ellenségeit, Chara-din fattyait. Ökölbe szorult a keze, és nagy nehezen, fogcsikorgatva vett erőt magán, nehogy üvöltve rájuk rontson.

Ahogy aztán tovább sétált, békésen majszolgatva egy sajtdarabot, hirtelen megpillantott valamit, és alig akart hinni a szemének! Az egyik mágus előszólította Istarian-t! Szikra jól ismerte istene első kegyeltjét, jómaga is találkozott vele annak idején. Istarian maga is halandó volt, de hatalmában állt olyan dolgokat is megtenni, amikre leginkább csak az istenek képesek. Korgó Szikra, Rhatt felkent papja eltelt hálával, és már-már imára borult az avatár előtt, mikor ráeszmélt, hogy a jelenkorban már nincs kihez imádkoznia. Rhatt kora végérvényesen letűnt, kultusza feloldódott a végtelenben. Keserű lett a szája íze, és összeszorult a szíve. Nem! Nem szabad, hogy megtudja a világ: Korgó Szikra valójában Fényességes Rhatt egy felkent papja.

A kürtszó harsanása térítette észhez. Rövidre fogta a manifesztáció pórázát, és visszasétált a számára kijelölt kőlaphoz.

Következő ellenfele mellett egy igen furcsa szerzet ácsorgott. Leginkább a Sötét Világon tenyésző idegenek, a ganüidek kaptárurához hasonlított, csak jóval kisebb volt annál. Tekintete intelligenciát sugárzott, és egész megjelenéséből sütött a fenyegetés. Szikra nem tudta, hogy mire számítson pontosan, ezért igen óvatos volt.

Az összecsapás aztán jóval érdekesebbé vált, mint ahogy elsőre gondolta. A mágus ganüideket idézett, és a furcsa lények minden tudását arra fordította, hogy valahogyan akadályozza az orkok agresszív támadását. Hiába. Szikra a hadisámán nyakába amulettet akasztott, a sámán pedig abból harcost idézett. A harcos varkaudar pálinkát vedelt, amitől aztán csak még harciasabb lett. Mikor pedig, az idegen világ bestiái teljesen körbeállták Szikrát, ő egy ork mestergyilkost küldött ellenfelére, aki alattomban hátba támadta őt, és az ork segítségül hívott még egy fura, koszos kis manót is. A csupa maszat, furmányos kis szerzet egy maréknyi sarat hajított mindenre, amire Szikra csak rámutatott, és a ragacsos trutyi tökéletesen levakarhatatlannak bizonyult. Teljesen megbénította az ellenfél kreatúráit.

A harc kimerítő volt, de nem tartott túl sokáig. A manifesztáció bendője tele volt. Álmosan ásítozott, míg a kürtszóra vártak.

Mikor negyedik ellenfele megérkezett, és Korgó Szikra meglátta nála a korábban már másoknál is megfigyelt varázshálót, egyáltalán nem tudta még, hogy mire számítson. Aztán megszólalt a kürt, és a fiatal varázsló leakasztotta övéről a hálót, majd fura mozdulattal a levegőbe lendítette. A következő pillanatban mindkettejükre puha, könnyű pókháló terült. Szikra próbálgatta, miféle trükk lehet, de semmit sem érzett. Nem is értette ellenfele ábrázatán szétterülő lefitymáló vigyort. Aztán megkezdődött az összecsapás. Szikra kezdte a csatát. Egy pillantás a kezébe kerülő lapokra, és rajta volt a vigyorgás sora. Pokolszem, alkoholista, sírásó, akrobata… Lendületesen kezdett az idézéshez, és lényei villámgyorsan csatarendbe álltak. A Pokolszem varázserőt adott, majd érkezett a sírásó, aki megsemmisítette a bűbáj varázsszövetének maradékát is. Újabb lap: lángvető. Szikra már-már szájában érezte a gyors győzelem ízét. De mikor azonban az alkoholistát megpróbálta megidézni, a varázsháló ráfeszült a testére, hogy mozdulni sem tudott. Egy ideig még értetlenül rángatózott kötelékei alatt, de nem volt képes elszakítani azokat. Tehetetlenül nézte, ahogy ellenfele lustán idézésbe fog… A következő néhány percben Szikrát a düh, és a tehetetlenség marcangolta, és később már képtelen volt visszaemlékezni, pontosan mi is történt. A jövőből érkező kalandozók (már megint) felsorakoztak ellene, és az ifjú mágusnak az ork minden egyes kijátszott lapjára volt valami megoldása.

Mikor megadta magát sorsának, és egy szusszanásnyi pihenője akadt, kétségbeesve nézte végig, miféle tartalékai vannak, amit bevethetne a furcsa varázsháló hatalma ellen. Az ősi riválisok, a varkaudarok közül a merénylőt választotta, előkészített három kisebb jégdémont, és ismét beválogatta a csapatba a korábban már jól bevált sármanót is. Minden egyéb tartalékja tökéletesen hatástalannak ígérkezett ez ellen az ellenfél ellen.

A visszavágón már sokkal óvatosabb volt. Minden mozdulatát alaposan megfontolta. A manifesztáció néha már őrjöngött a vágytól, hogy felfalhasson valakit, de Szikra rövid pórázon tartotta őt. Nem csak a lapjaira, de cselekvéseire is vigyáznia kellett. Ellenfele mellől végül elpártolt a szerencse. A visszavágón egy lángvetővel felszerelt hordauduk, majd ezután a két merénylő véget vetett a küzdelemnek, a harmadik mérkőzésen pedig az alattomos orkok végezték a dolgukat többször is egymás után. Nehéz küzdelemben végül Korgó Szikrát kiáltották ki győztesnek.

 

Az elhúzódó összecsapás miatt jóval kevesebb pihenőre maradt idő, mint korábban. Szikra elégedett volt, de tudta, hogy csakis a szerencse segítségével volt képes győzedelmeskedni. Ha elhagyja Fortuna, a verseny számára nem hozhat sikert. A sorsolás után egy magas, kiismerhetetlen arckifejezésű mágussal találta magát szemközt. Az övére akasztott varázsbilincseket már ismerte, hisz látta másoknál működés közben. Tudta, hogy semmi esélye sincs, ezért a vesztesek beletörődő nyugalmával kezdte meg a küzdelmet. A mágus (ki gondolná?) a jövőből idézett kalandozókat vetett a küzdelembe. Mind közül is egy vérben forgó szemű, eszelős tekintetű férfit, akit megpillantva, Szikra egyszeriben kiejtette a kezéből a lapjait… A múlt bajnokán hamar úrrá lett a reményvesztettség. Mindhárom mérkőzés gyors, szégyenletes vereséggel ért véget.

***

A verseny végeztével Szikra csalódottan ücsörgött a fehér kőkorongon. A versenyzők már távoztak, a homokot stadionszolgák egyengették, és a zajos, nyüzsgő nézősereg is elszivárgott már a lelátókról. Egy tiritarka ruhás, idősebb férfi sétált elő az egyik rejtett kijáróból, és egyenest a magába roskadt ork felé lépdelt. A manifesztáció felugrott, és elővillantotta tűhegyesre csiszolt fogait. Az ork azonban csendre intette, és érdeklődve fordult az érkező felé. Jómaga ülve maradt, kíváncsian várta, vajon mit akarhat az öreg.

– Fiacskám, én mondom, remekül küzdöttél. Figyeltelek ám… – hangja a mindent betöltő kikiáltó varázshangján csengett. – Én tudom, hogy ki vagy. Ismerem történeted, és a múltadat. Tudom, honnan jöttél, és azt is, hogy miért.

– Valóban? És el is árulod ezeket a titkokat nekem?

– Nincsenek titkok, fiacskám, csak a valóság létezik. Téged egy különleges erő iderántott a múltból, elszakította gyökereid, és eltörölte kapcsolataid. Magad maradtál, de én lehetővé tudom tenni, hogy ne csak múltad, hanem jövőd is legyen. Csak bólintanod kell, és megtörténik a csoda.

– Rejtélyesen beszélsz, és én rosszat sejtek negédes szavaid mögött… – tűnődött el Szikra, és a manifesztáció helyeslően rámordult.

– Ugyan, fiacskám, mégis mit veszíthetsz? A jelenkor megvet téged. A katonák csak azért nem ugrottak neked, mert versenyzőként érkeztél, ám amint kilépsz a stadion kapuján, menten elfognak, és tömlöcbe zárnak. Én olyan biztonságot ajánlok neked, ami megvédi nem csak az életedet, de még az emlékedet is.

– Az emlékemet? Nem értem... Nem bízom benned. Nem is tudom, ki vagy…

– Ugyan már, azt sem tudod, te magad ki vagy.

Korgó Szikra egy kósza mozdulattal megmarkolta a köntöse alatt fityegő szent szimbólumot. Az öregnek igaza van. Tudta. Belátta. Lassan, megfontoltan bólintott.

– Rendben, mit kell tennem?

– Neked? Semmit. Megteszek én mindent, amit kell. Ez a porond lesz örök időkre az otthonod mostantól – mondta, és furcsa mozdulatokat tett. Szikrát rosszullét fogta el, és a következő pillanatban ájultan omlott a földre.

 

Éktelen zajra ébredt. A ricsaj betölti a tudatát. Körös-körül lelátók, közönség, szikrázó napfény, hőség, és vérszag. A Stadion! Vérszag… és holttestek mindenütt. A kőporondok is itt vannak, azokon mágusok állnak, és varázspárbajt vívnak. A viadal!

– Öld meg! – hallatszik hátulról. Szikra megfordul. Egy fiatal, ember hölgy, egy csinos máguslány áll a hófehér pulpituson, kezében láncpóráz, annak végén a manifesztáció, ugrásra készen. – Jól hallottad, Szikra, menj és öld meg! – mondja a lány újra kedvesen, de határozottan. Szikra pedig engedelmesen megindul holtra vált ellenfele felé.

 

A szerző megjegyzése:

A novella két okból készült. Egyrészt ihlette a 2011. júniusi, hivatalos veszélyes faj verseny, ahol akkori kedvenceimmel, az ork hordámmal indultam. Egy bilincs, és egy börtön vert meg… A részletek már összefolynak, nézzétek el nekem, és az esetleges csúsztatásokat írjuk az írói szabadság számlájára.

A másik ok pedig, a csalódásom volt. Hogy válhatott a régmúlt egy ismeretlen kalandora, a korok vándora, a Chara-din fattyak ősellensége, a felszentelt Rhatt pap duer-ork, Korgó Szikra egy Bufa hitű végzetúrrá…?! Ez számomra elfogadhatatlan, felfoghatatlan változtatás, ami ellentmond minden létező logikának, és valamennyi ismert, de sajnos nem közismert „ghallai történelmi ténynek”. Tudom, sokan nem foglalkoztok azzal, hogy a HKK világa hogyan, és milyen gyökerekből táplálkozik, de számomra ezek a háttértörténetek, mint amilyen Korgó Szikra története is, fontosak, és stabil alapot teremtenek. Mindaddig, amíg ilyen logikátlanságok fel nem borítják azt.